Isztambuli cicák

Törökország macskái, avagy lehet máshogy is

Talán sokan vagyunk úgy, hogy ha a Keletre gondolunk (így, nagybetűvel, mindent egy kalap alá véve, ami Bukarest és a Csendes-Óceán között terül el), elsősorban nem a fejlett állattartási kultúra jut az eszünkbe. Annak ellenére, hogy bizony bőven vannak negatív példák is – igen, Kína, rád is gondolok, ne nézz félre -, Törökország egy üdítő kivétel a sorban.
Habár mi szeretünk magunkra Nyugatiakként gondolni, magunkba nézve és szemlesütve példát vehetnénk néhány török nagyváros macskákkal (és kutyákkal) szembeni hozzáállásáról.
Igen, tudom, hogy ez alapvetően macskás blog, de ha hűen szeretném visszaadni nektek az eseményeket, ki kell térnem a kutyákra is. Talán nem bánjátok.

Összebújó cicák az isztambuli tengerparton – Fotó: Orin, @pacificreverie

Az első tapasztalatok – kutyák

Az év elején, februárban egy céges út keretében Izmirben töltöttem majdnem egy hetet. Először a kutyák tűntek fel. Szó szerint és átvitt értelemben is, hiszen az első reggelen a hotel éttermének egy szűk, kebab- és édesség-árusokkal telezsúfolt mellékutcára nyíló ablakán át megpillantottam egy kóbor kutyát (törökül: köpek).

A jószág egészen nagytermetű, keverék fajta volt, kissé koszos és csapzott, de látszólag egészséges. Én persze rögtön: ‘jaj szegény gazdátlan kutyus’. Az eb azonban nem tűnt túl gyámoltalannak, peckesen elgaloppozott a kebabosok felé. Rögtön ezután a sarkon befordult az őt követő hat-nyolc hasonló társa is, akik a a reggeli munkába indulók sürgés-forgását csak félszemmel figyelték sietségükben. Ez már érdekesebbnek látszott a saját reggelimnél is. Valószínű, hogy ha itt Szombathelyen egy ilyen kutyafalka haladna át a Fő téren, az emberek kislányos sikoltással kapnák fel a gyerekeiket a karjukba, és pizzát-fagyit a hátuk mögé hajítva próbálnának egérutat nyerni. A török ebek azonban teljesen békésen vonultak, és az emberek sem igen vesztegettek rájuk egy-egy pillantásnál többet.

Negyed óra múlva a kutyák ismét feltűntek, és némelyikük a szájában akkora húsos csontot hozott – valószínűleg a jólelkű kebabosok ajándékát -, hogy a kanyarban összeakadtak vele. Ezután szépen körülnéztek a út szélén, biztonságosan átkeltek a füves-virágos napsütötte járdaszigetre, majd letelepedtek elfogyasztani a zsákmányt. Sem az autósok, sem a gyalogosok nem mutatták semmi jelét annak, hogy a jelenet bármilyen módon szokatlan lenne számukra.

Ezután munka következett (céges út, ugyebár…), és már majdnem elfeledkeztem a reggeli történésekről, amikor a hotelből kilépve közvetlen a bejárat előtt a járdán majdnem elbotlottam egy keresztben fekvő, békésen szuszogó kutyában. Körülnézve megláttam a Hotel-galeri többi tagját is, amint a napos foltokat elfoglalva reggeli utáni szundikálásukat töltötték, és az emberek az összevissza heverő ebeket sztoikus nyugalommal kerülgették, gyalog és biciklivel egyaránt.

A Hotel-galeri néhány békésen alvó tagja

Később a török tárgyalópartnerünk a délutáni szabad program keretére rendelkezésünkre bocsátott egy kísérőt, aki szegény akkor még nem tudta, hogy a nap hátralevő részét az itteni kutyás-macskás helyzetre vonatkozó kérdéseim megválaszolgatásával fogja tölteni. 🙂 (Mint később kiderült, ő is önkéntes állatvédő volt, így talán annyira nem bánta a témaválasztást.)

Hadd osszam meg veletek is, amit megtudtam tőle:

  • A török nagyvárosokban, a hazai és nyugati helyzethez hasonlóan régóta problémát jelentett a kóbor kutya és macska-állomány egyre növekvő létszáma. A városvezetés régi, sokkal kevésbé állatbarát módszereit megelégelték a törökök, és a nyomás hatására gyökeresen átalakult a gazdátlan kolóniákkal szembeni hivatalos protokoll.
  • A városvezetéssel együttműködve a városi állatorvosok, és főleg önkéntes állatvédő szervezetek és csoportok végzik a munka nagyját. A kóborkutya-létszám kordában tartásának (és későbbi csökkentésének) első számú módszere a TNR (trap-neuter-release), azaz a befogás-ivartalanítás-visszahelyezés.
  • A kóbor ebeket befogják, megvizsgálják, beoltják és parazitamentesítik. Ivartalanításkor kapnak a fülükbe egy színes kis bilétát, és az azon látható azonosító szám alapján nyilvántartásba veszik az állatot.
  • Ha neadj’ isten valakit véletlenül megharapna egy ilyen bilétás kutya, az azonosítója alapján rögtön utána tudnak nézni, hogy az oltásai rendben vannak-e – tulajdonképpen minden kutyának külön orvosi kartonja van a rendszerben.
  • Ha az utcán betegnek tűnő állatot találnak, az állatvédők begyűjtik, majd kezelés után visszaengedik a saját területére.

Valóban, az általam látott kutyák mindegyike ránézésre egészséges volt, még ha kicsit koszos, vagy ápolatlan szőrű is. Ha bármelyikük kívül esett a normál testsúly-tartományon, az is inkább az enyhe túlsúly felé tért el az átlagtól. És igen, jobban megfigyelve őket, az ebek 90%-ának ott fityegett a fülében a kis színes azonosító biléta.

Kóbor kutyus szimatolgat ráérősen a parkban

Amikor volt egy kis szabadidőm a várost járni, egyre több helyen tűntek fel cicák is. Hol sietősen lépkedtek a halaszthatatlan cica-dolgaikat intézni, hol ráérősen bujkáltak a boltok elé kitett portékák kosarai között, vagy dörgölőztek az árusok és turisták bokájához. Megtehették, mert sehol nem zavarták el őket. Sok helyen láttam műanyag dobozokban és tálakban az állatoknak kitett vizet, sőt találtam városi címerrel ellátott fém itatókat is. A tálak mellett gyakran láttam az állatoknak kitett pokrócokat, kartonlapokat, dobozokat. Az egyik drága fehérnemű-butik ajtajában saját logós, pinkszínű macskaház díszelgett.

A kutyák és a macskák teljes nyugalommal aludtak ott, ahol éppen rájuk tört a fáradtság. A boltok elé kiterített szőnyegeken, az áruk között, a legforgalmasabb sétálóutca kellős közepén, a török Vodafone üzlet egyik szélvédett sarkában (igen, bent a boltban), vagy épp a kávéházak teraszain. Az ebek és a cicák jöttek, láttak, és nem zavartattak el, bárhová is vitt éppen az útjuk.

Lazító kutyák a helyi Starbucks teraszán

A bazársoron és a sétálóutcán sem csak az emberek laktak jól. Papíron a földre tett kebab (amelyből finnyás ebek csak a husi színe-javát válogatták ki), egy-egy marék száraz macskaeledel a kapualjakban, plasztiktálcában a pad alá letett, felaprított sült hal maradéka – mind a helyiek önzetlenségéről tanúskodott.

A 10 fokos hidegben kötött pokróccal betakargatott bilétás fülű kóbor kutyus, mellette egy tálka friss víz
Két cica a bazársoron az egyik bolt elé ‘csak úgy’ kitett macskaeledelt eszi

Összességében az volt a benyomásom, hogy az emberek nem csupán eltűrik az állatokat, hanem sokkal inkább velük együtt élnek. Gondoskodnak azokról, akiknek nem jutott saját otthon – és így az egész város lett az otthonuk. 🙂

És bár az eddigiek is nagyon jó érzéssel töltöttek el, a következő megállónk Ephesus volt, ahol… Macskások, tartsatok ki és olvassatok tovább, most ti következtek.

Ephesus macskái

A délutáni fakultatív program keretében ellátogathattunk Ephesusba, azaz török nevén Efesbe. A város az I. század környékén egy virágzó, félmilliós görög metropolisz volt, most pedig, romvárosként a világörökség része. Aki többet akar tudni róla, keressen rá a neten, megéri, mert csodálatos. Annál is inkább, mivel a kapun belépve 15 m-en belül az alábbi látvány fogadott:

Egy csapat cica Ephesus romjainál – „látványetetés”

Éppen belecsöppentem egy cicás „látványetetésbe” – azaz a nyilvános mosdókat felügyelő WC-s néni épp marékszám szórta a macskaeledelt a cicáknak, a kínai turisták lelkes felkiáltások közepette kattintgattak, a magyar turisták meg (khm – királyi többes) azt se tudták, melyik cicát simogassák épp.

Innen ugyan öt perc múlva továbbrángattak, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg azt a híres könyvtár-romot is, bár ami igazán hatott, az a török kísérőnk megjegyzése volt, hogy: ne aggódjak, sok macska (azaz törökül: kedi) lesz máshol is. Azt hiszem, a fiatalember gyorsan kiismert, tudta, hogy mit kell mondani ahhoz, hogy mozgásra bírjon. 😀

Örömmel láttam, hogy igazat beszélt. A romok között lépten-nyomon fényes szűrű, egészséges cicák bukkantak fel: az oszlopok tetején sütkérezve, a beomlott boltozatok árnyékában, a falakon és a kapukon, a régi templomok és házak padlóján. Néhol több turista fényképezte őket, mint mondjuk Herkules kapuját, amitől az említett hős bizonyosan sértődötten forgolódott a sírjában. A legtöbb cica barátságos volt, és szívesen vette a simogatást, amit bőven meg is kaptak a látogatóktól. A romok között pár helyen egy-egy marék macskaeledelre figyeltem föl, mint megtudtam, az itteni cicákat külön, hivatalosan etetik. Amit a kísérőnk még ezen kívül megosztott velem:

  • Az ephesusi cicák ugyanúgy felügyelet alatt állnak, mint az izmiri kutyusok – egyébként ez nem csak Ephesusra és Izmirre vonatkozik, nagyjából mindenhol ugyanez a nyilvántartási és felügyeleti módszer működik cicák és kutyák esetében is.
  • A befogott cicát kezelik és ivartalanítják. Ők nem bilétát kapnak, hanem egy nemzetközileg elismert módon, a bal fülük hegyének lecsippentésével jelzik, hogy átestek ezen a beavatkozáson (ez természetesen a műtét során, altatásban történik, és gyorsan gyógyul).
  • Szükség esetén a betegeket ugyanúgy kezelésben részesítik, mint a kutyák esetében.
  • A cicákat rendszeresen etetik jó minőségű macskaeledellel, így a romvárosban a legszabadabb, gondtalan életet élhetik, ami csak gazdátlan macskáknak megadatik: teljes ellátással és tetszés szerinti kényeztetéssel.

Szóval, ha Törökországban jártok, és a kultúrát szeretnétek ötvözni némi elragadtatott tapsikolással, keressétek fel Ephesust. Addig is ízelítőnek itt egy kis galéria a romváros csodaszép macskáiról:

Miért éppen a macskák?

Habár az én tapasztalatom szerint a kutyákkal is meglehetősen jóindulatúan viselkedtek a helyiek, kísérőnk szerint (amit aztán később némi kutatás is megerősített) a macskáknak sokkal kivételezettebb helyzetük van arrafelé.

Erre több magyarázat is van. Először is, természetesen az emberek állatszeretete: a törökök szerint nem csak ők, hanem a régebbi idők óta ezen a környéken élő kisebbségek, pl. a görögök és örmények is szerették már a cicákat és a lehetőségekhez képest ügyeltek rájuk.

Másodjára, az elmúlt kb. 40 évben Isztambul és több másik nagyváros vallásos populációjának aránya jelentősen megnőtt, az iszlám vallásban pedig a macska szent állat. Több történet is fennmaradt Mohamed próféta macskaszeretetéről. Egy alkalommal például a próféta inkább levágta a köpenyének az ujját, hogy az azon alvó cicáját ne kelljen felébresztenie, amikor imádkozni indul. Ez a cica egyszer megvédte Mohamedet egy veszélyes kígyótól, így a próféta hálából megáldotta a macskákat, hogy mindig a talpukra essenek. Sőt, az ő simogatásának nyomait viselik a cirmos cicák a homlokukon és a hátukon csíkok formájában. (Más kultúrák macskákkal kapcsolatos hiedelmeiről és babonáiról ebben a cikkben olvashatsz többet.)

Ezen felül a macskák nem csupán a szent írásokban való szereplésük miatt, de az egerek és patkányok számának féken tartásában nyújtott segítségük miatt is kedvelt állatokká váltak.

„Ha megölsz egy macskát, építened kell egy mecsetet, hogy Isten megbocsásson.”

Van egy török mondás, mely szerint „ha megölsz egy macskát, építened kell egy mecsetet, hogy Isten megbocsásson”. Habár a török állatvédelmi törvény nem ennyire szigorú (sajnos), az úton-útfélen a macskáknak kitett vizestálakból, eledelből és búvóhelyekből ítélve a köz alapvetően mégiscsak gondoskodik a cicáiról. Egyfajta laza szociális háló ez, az emberek által a macskák részére fenntartva, amely lehetővé teszi, hogy a talpraesett cicák a lehetőségekhez mérten szabadon, az utcán élve is elviselhető minőségű életet élhessenek. És ki tudja: lehet, hogy a többségük nem is kíván ennél többet. 🙂

#BuMamaBenden

Az egyik kedvenc példám erre a társadalmi összefogásra a #BuMamaBenden Twitter hashtagre épülő kampány, amely a Vodafone támogatásával indult el. A projekt lényege: egy tehetséggondozó szervezet keretein belül egy gyerekekből álló programozó csoport megalkotott egy olyan, kód alapú étel-adagoló gépet, amellyel az utcán élő állatok rendszeres és folyamatos etetése biztosítható. A hashtag körülbelüli magyar fordítása ‘Étel tőlem, neked’. Minden egyes Twitteres megosztással egy adagnyi (kb. 200 gr) szárazeledel kerül automatikusan kiosztásra valamelyik utcai automatából, amelyet aztán az arra járó állatok szabadon elfogyaszthatnak. Ezek az automaták egyelőre főképp Isztambulban találhatóak, de több helyről jelezték, hogy szeretnék őket más városokban is felállítani. A „felesleges” tweetek sorban állnak, így az adagoló csak akkor ad ki újabb adag ételt, amikor a súly alapú érzékelője szerint a korábbi adag elfogyott.
Az alábbi kis videóban a kampány bemutató videóját láthatjátok angol felirattal.

Kedi – Isztambul macskái

Mindenkinek, aki jobban meg szeretné ismerni a török nagyvárosi macskák életét, szeretettel ajánlom a 2017-ben készült Kedi: Isztambul macskái című dokumentumfilmet. Az egész estés szórakozás során a cicák szemszögéből ismerkedhetünk meg a török főváros nyüzsgő életével.

Isztambulban több ezer macska él az utcákon, a metropolisz életének szerves részét képezik. A meditatív hangulatú, színes dokumentumfilmben hét gyökeresen különböző személyiségű macska (a Simlis, a Szerető, a Pszichopata, a Bulikirálynő, a Játékos, a Vadász és az Úriember) szemén át láthatjuk az ókor óta létező, pezsgő kulturális életű városnak és lakóinak mindennapjait.

– Port.hu ajánló

Néhány pillanatkép a filmből, kedvcsinálónak:

És mivel talán még mindig úgy érzitek, hogy nem elég a török cicákból, nézzétek végig az alábbi galériát, amely bepillantást ad azon macskák életébe is, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy filmet forgassanak róluk.

Mindezek ellenére Izmir, Isztambul és Ephesus pozitív példája nem ad teljes és pontos képet az ország összes kóbor cicájának helyzetéről. Ezek a legnyugatibb nagyvárosok és egyben a legkedveltebb turista-paradicsomok, emiatt jóval fejlettebbek a keleti, vidéki, néha zavargások sújtotta területeknél.

Természetesen Törökországban sincs kolbászból a kerítés. Ott is történnek balesetek, ott sem szereti mindenki az állatokat, és főképp a szegényebb, vidéki részeken korántsem ilyen figyelmesek az emberek. Bizony az utcán élő cicák átlagéletkora messze alatta marad a benti macskákénak. Persze Törökország egy részén még egy nagyon fontos faktor is az állatoknak kedvez: mégpedig a klíma. Havazni szinte sosem havazik az általam meglátogatott területen, és egyáltalán nincsenek kemény fagyok – ez megkönnyíti az utcai életet.

Azt pedig, hogy a jelenlegi TNR-alapú létszám-kontroll mennyire lesz eredményes, mennyire segít ez csökkenteni a gazdátlan kutyák és macskák populációinak létszámát hosszú távon (legalább az utánpótlást megakadályozva), majd elválik.
Én mindenesetre drukkolok, hogy sikerüljön egy emberséges, elfogadható módon a kezelhető szint alá csökkenteni az ottani kóborkák számát. Ez részint nekünk is ad némi reményt, hogy lám, nem lehetetlen a kihívás. Másrészt addig is egy kicsit vidámabban és elégedettebben alhatunk, ha a lelki szemeink előtt köftét falatozó, falkában szaladgáló kutyusok és a napsütötte kávéházak teraszain lustán elnyúló, elégedetten doromboló cicák lebegnek. 💜

Mondd el a véleményed: