Kedves Olvasóim, íme, a verses cikksorozat 2. része. Remélem, tetszett az első vers is, és hogy továbbra is követni fogjátok a blogot, a világirodalom legszebb macskás verseit olvasgatva.
Az alábbi mű Harold Monro, egy Brüsszelben született angol költő írása, amely 1915.-ben jelent meg először.
Aki etetett már cicát, biztosan maga elé tudja majd képzelni az időtlen jelenetet: a vers pontosan megörökíti minden olyan macska gyötrelmeit és vágyakozását, akit a gazdi akár már több órája is kegyetlenül éheztetett. 😉
Harold Monro: A cica tejet kap (Szabó Lőrinc fordítása)
Ha ötkor beviszik a teát
s elfüggönyöződik a szoba,
már bent dorombol a zöldszemű,
tűzszemű fekete cica.
Először úgy tesz, mint akit
nem érdekel, csak a tűz közele,
de késhet a tea, megalhat a tej,
ő nem késik sose.
Lassankint tejszínű, nagy puha köd
üli meg achát szemeit
és szabadon föl-fölfigyelő
tekintete megkeményedik.
Aztán füle, karma remegni kezd,
farka mozog és a csodás
karcsú test már egyetlenegy
élő dorombolás.
A gyerekek esznek, a két
öreg hölgy selyemben suhog:
de a cica a nagy vágyban egész
kicsire zsugorodott.
A tányér holdja az asztali
felhőkből végre alálebeg:
s ő csupa sóhaj, izgalom,
álom és szeretet.
Odahajlik a fénylő kör fölé,
a krém-tenger fölé s iszik,
farkát elereszti, altató
gyönyör oldozza térdeit.
Nagy, lankadt mámor fogja el:
világa végtelen és fehér:
még egy szent csöpp, – fölnyalja és
érzi, hogy száll le rá az éj:
a karosszékben álmosan
felpúposodik és kinyúl
és magába temetve pihen
éjfélig öntudatlanul.
Ha tetszett a vers, figyeljétek továbbra is az irodalom címkét a blogon! És kényeztessétek el ma este ti is a cicátokat egy kicsit. Vagy nagyon. Az sosem árt.
Mondd el a véleményed: